MyCommentSpace.com

Hívogató

Gyere ide, Mikulás!
Minden gyermek téged vár.
Minden házba bekopogtál?
Ott még egy ház vár reád.

A kéménybe hogyan férsz be?
Válaszolj a kérdésemre!
Ruhád piszkos soha sem lesz
ha lecsúszol a gyerekekhez?

Hát ez a csomag kié lesz?
Remélem, engem sem felejtesz.
Mikor jössz hozzám, Mikulás?
Hidd el, nagyon várok rád!

Zelk Zoltán

Avarszín

Avarszín gyapjúkabátban
elszállt az ablak alatt,
futottam rögtön utána,
kergettem, mint a nyarat.

Futottam, jaj, de hiába,
elnyelte a fergeteg,
ősz lett, mély-ősz egy csapásra -
zuhogtak falevelek.
Kertjeink halotti tánca,
zúduló sárga szelek,
avarszín gyapjúkabátja
hol száll most, merre lebeg?

Megáll az ember zihálva,
s ríni kezd, mint a gyerek
s kérdezi csak úgy magába:
istenem, kit kergetek?

Szelet és falevelet.

Ritkábban jössz, nemes madár,
madara szépséges titoknak,
szivárványos hangulatoknak,
ritkábban szállsz az ablakomra.
Régebben gyakran látogattál,
ablakomon többet maradtál.
Sokszor jöttél tavasz-követnek,
suhogó szárnyú üzenetnek,
s én áldottam varázslatát
fiatalos jövetelednek.
Udvaromon, kényes madár,
fekete gondok hessegetnek.
Vénülsz te is, mese-madár,
ragyogó színeid fakulnak,
szivárvány-tollaid kihullnak,
beteg szárnyad csapása lomha -
Nincs messze már: kopott madár,
meghalva hullsz az ablakomra.

Jékely Zoltán: Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.

A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.

Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.

Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.

Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.

Adjon a jó isten,
Boldog ünnepeket!
Mindenféle jókkal
Lásson el titeket.
Az öreg nagyapám
Ily köszöntőt hagyott,
Örvendjetek vígan,
Jézus feltámadott.

Öröm ez tinéktek,
Énnekem és másnak,
De én is örülök
A hímes tojásnak.
Adjanak hát nékem,
Néhány piros tojást,
Hogy jó kedvvel menjek
Az utamra tovább.

Minden kedves Barátomnak kellemes Húsvéti ünnepeket kívánok! Happy Easter! lányoknak sok locsolót, fiúknak sok piros tojást!!

Zaharia Stancu
Ha eljönnél...

Ha eljönnél, a házon koszorúba
libbennének a galambok s a nap
ösvények mellett a földre szorulva
megcsókolná selyem papucsodat.

A méhes elszalajtana egy méhet,
hogy kis köcsögben mézet hozzon át
s a féllábukon álló almafák
susogásukkal kínálnának téged.

S kérném kezed, mely ékesítve csattal,
mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek,
hol a kaszások vígan fütyörésznek
s a szemükben derül a fürge nappal.

Bolyonganánk a nedvező mezőben,
hogy lásd, amint nyit virulni a reggel,
és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel
hogy' zümmög, dong az élet ébredőben.

A búzából a nap sárgálva nőne
s apró vizek ezüstlenének messze,
te tiszta tájat gyűjtenél szemedbe
s tested, mint érben, a fényben fürödne.

Egy dűlőnél megtörne derekad,
megdézsmálnád a tüskebokor szedrét
s egy vadkökényről fonatodba szednéd,
mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.

Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e,
érett-e már, nem festi-e üszög
s egy szöcske meg egy fekete tücsök
egymás hegyében törne kebeledbe.

Ökrökre bukkannánk a domb alatt
s ferde csípőjű, csupasz bivalyokra
s az izzó dél fehér csóvákat dobna
a hátukra, mint puha sálakat.

Megfordulna az út, hogy visszajöjjön
a mezei ház mellé s mi engednők,
hogy pirult, fáradt testünk, melyben megnőtt
a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.

S ha szürkületet kondít sok kolomp,
nehéz lélekkel, melyben mély alázat,
az Istent látnók lebegni az ágak
között hasított madárszárnyakon.

Szabó Lőrinc : a vándor elindult

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról.
Dalolva mentem és torkom nem unta még az
országút fáradtságos énekét. -Tudod,hogy
a Nap barátja voltam?Ő édesítette
agyamat hajnali rétek szagával;aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni,szeretni és csodálni tanított...
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak,és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból.Majd,lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalakú élet.
A Nap barátja voltam;ő kísért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem.-Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz,s a pontyok
aludtak a tavakban.Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem,tudtam:a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

 

Egy kis zene a romantikusoknak....

Márciusban

A poézis hónapjáról
Csengő rímmel verselek,
Márciusnak krónikája
Csengő-bongó vers lehet.
Márciusnak krónikáját
Meghatottan írom én,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban kikelet hoz
Fényt, sugárt, hevet, gyönyört,
Márciusban gyártják a jó,
Dupla márciusi sört.
Márciusban öröm és kedv
Árad szét a földtekén,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág, rét, remény.

Márciusban meggyengülnek
Okos, józan emberek
S nyakra-főre gyártják, írják
A tavaszi verseket.
Márciusban mindent megszáll
A poézis és remény,
Márciusban minden zöldül,
Fű, fa, virág ─ költemény.

VICTOR HUGO: TAVASZ

Hosszabbodó napok,fény,lázak és szerelmek.

Tavasz van!Március,április ránk nevethet,

május és június,hónap-barátaink!

Álmos folyók fölött jegenye törzse ring,

oly lágyan hajlanak,mint óriási pálma,

csöndes erdők alatt madárszárny csattogása

egy-nevetés a táj s mint zöld,víg társaság

egymásnak verseket mondogatnak a fák.

A nap kel,homlokán szelíd hajnal-füzérrel,

az este csupa vágy,s hallani olykor éjjel

az áldott ég alatt,a roppant árny felett

valami végtelen és  boldog éneket.

/Nemes Nagy  Ágnes/

József Attila

TAVASZ VAN! GYÖNYÖRŰ!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Rengeteg út van és rengeteg zsákutca. Rengeteg lehetőség és rengeteg rossz döntés. Megyünk az úton, ami adatott, és néha megesik, hogy az ember lánya egyszerűen eltéved, mert rossz sarkon fordul be. Nem érdemes azon rágódni, mi lett volna ha... Meg kell keresni a helyes utat, és tovább kell menni. Mindannyian a saját utunkat járjuk. És mi a cél? Hogy megvalósítsuk önmagunkat.

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rám ragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés... tavasz!

 

Kisfaludy György

Élet hímnusza

A Föld vagyok én, a Végtelen,
az Óceán, a szárnyaló Értelem.
Kezem a csillagokba ér,
s nem teszek semmit mindezért.
Az Ég, a Szél, a Fény vagyok.
Én vagyok Istened, s angyalod.
Én vagyok benned minden őserő,
vágy, szerelem, mindent elnyelő akarat,
csodák, minden alkotás,
bosszú, gonoszság, és megalkuvás.
Minden viruló parány önvaló,
a múltnak árnya, s jövőbe szárnyaló.
Jelenek szerelme, teremtő ölelés,
herék tüze, életnedv, öled és fogant gyümölcse,
színes lepkeszárny,
libbenő szellő és gonosz árny.
Viharnak villáma én vagyok,
Apám a Nap és anyám a csillagok.
Úgy lettek egy, hogy minden ér, patak,
folyó és minden vad folyam
már régen én voltam, én, magam.
Én vagyok te és te vagy én.
Mi vagyunk Krisztus az Olajfák hegyén.
Öröklét vagyunk és sosem pusztulás,
időknek tükre s irdatlan szárnyalás.
Bennünk vibrál múltnak rezdülése,
mi vagyunk asszonyunk ölelése.
És mi vagyunk minden rút is,
a szép, lépteink vezető út is.
Mi vagyunk állatok, fák, ti vagy én,
Anyagkáprázat az idők tengerén.
A Föld vagyok én, mi eltakar,
cigány vagyok, zsidó és magyar.
Palesztin vagyok, s elűzött indián,
kurd, afgán, néger vagy ausztrálián.
Kis kínai vagyok minden tank előtt,
én vagyok az is, kit törvényed lelőtt.
Hit vagyok szívedben és éledő remény,
szeretet, örömtánc, és zengő költemény.
Aszály után az első csepp eső.
Madárfióka, a kezedben verdeső.
Jézusnak teste, a szádban a kenyér.
Szeretet nélkül az életed, mit ér?
Én voltam veled minden vad csatán.
Kit dicsérsz helyettem lelki sarlatán?
Érett gyümölcsnek íze én vagyok,
végső bajodban reményt én adok.
Szeresd kedvesed és az ölelést,
gyönyör és minden pezsdülés
hozzám zengi az élet himnuszát.
Hisz én csináltam énalkotta szád.
Belőlem, bennem, rajtam, általam
mindenben Isten, Allah, Bráhma van.
Hiába miriád és százezernyi nép,
a perc olyan, mint a milliónyi év.
Én vagyok bölcsőd és a sírodon a rög,
egyek vagyunk s bennünk a lét örök.
Szülőid ölére én alkottalak,
léted kezdetén, csupa tiszta lap.
Megéled, alkotod, gyűröd, mocskolod.
Kétkedsz, vagy a hit vezet,
ott te hallgatsz és te ítélsz magadról újabb életet.
A Szeretet vezessen fiam!
Ég veled

Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

 

Zelk Zoltán:Hóvirág
Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág –
zúzmarás a fán az ág.
Ám télutón egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

 

Káldi Géza:

Hóvirág

 

Foltokban már olvad a hó a hegyen,
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.

 

Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.

 

Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.

Fésűs Éva: Hóvirág

A hó alól üdezölden
kibújtam, és felkötöttem
pici, fehér bóbitámat,
jó hírt hoztam a világnak!

Alszik még a zúzmarás fa,
fogva tartja fagy varázsa,
de a föld szíve titokban
egyre melegebben dobban.

Erdő, mező, ébredjetek!
Tavasz tündér a vén telet
napsugárral csiklandozza,
míg elcsöppen jégcsap-orra!

 Donászy Magda

Hóvirág

- Hóvirágom, virágom,
mi újság a világon?

- Véget ért a hosszú tél,
simogat az enyhe szél,
melegebben süt a nap
újra szalad a patak.
Hallottam a cinegék
kikeleti énekét,
tavasz jár a határon.

- Ó, be szép ez virágom!

Somlyó Zoltán: Hóvirág

Második hó: február van,
hócsillagok a határban;
fényes puska csöve: durr!
Szedd a lábad, róka úr!

Tiszta kék az égi pálya,
füstölg a házak pipája,
talpas szán a hóba vág,
csörg a fán a száraz ág.

Odalenn a rőt berekben,
jég páncélja rengve rebben,
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.

Havas bundán hosszú öltés:
szürke sávba fut a töltés:
hej, de messzire szalad,
most robog rajt a vonat.

Bakterháznak ablakába
hóvirág van egy nyalábba,
hóvirág… hóvirág…
Hej, de hideg a világ.

 

  Tóth Juli : Hóvirág

Csupaszak még mind az ágak,
hócsipkések a vén hegyhátak,
De az erdőn, bokrok alatt,
újra csobog, fut a patak.

Megmoccan az avarpaplan,
ébredezik a világ,
Fényesebb a napsugár is,
Kinyílt az első hóvirág.

 

József Attila: Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
1933. június

Reggel veled

 

Körmözi, csilló jégvirág, táncát,

szirmain áttört szőttes az ég,

tejtükör-éjen dér haja szánt át,

csikland, a mély most zeng kicsikét.

 

Zúzmara-pajkos hallali ének

hajlik a kertre, áznak a fák,

mintha csak álmod játszna a fénynek

tán sose hallott vágy-muzsikát.

 

Lassan az érről fölmeri csendben

hűs pirkadatnak arcát a Hold,

jégbibe-táncban izzik a kertem,

kéje beszökken, árad, felold.

 

Zizzeni, foncsor jégvirág, táncát

szirmai százát kékli az ég,

kék ugar méhén vér tüze szánt át

fölcsap a mélység, lehull, elég.

D. Pál

Téli anzix

 

Csupasz ágon fekete madár

fekete álom, csupasz a határ

Fagy éle csikorog,

Suhint a hó

reszket a konok ködtakaró.

Duruzsol a kályha,

serceg a faszilánk

táncol a lángja

tágul a világ.

Szédül a teli hold,

koppan a földre,

koppan a tejút,

szédül a körbe...

Jajgatnak a csillagok.

TÉLI ERDŐ

Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egészen be-
fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs.

Mindenkedves barátomnak boldog Új esztendőt kívánok!

FELIZ MAVIDAD!!! :*:*:*:*
Y PROSPERO AVIO NUEVO
:*:*:*:*
WSZYSTKIEGO NAJLEPSZEGO Z OKAZJI SWIAT BOZEGO NARODZENIA I SZCZESLIWEGO NOWEGO ROKU!!!

 

Adjon az új év,
amit a régi nem adott:
nevető örömet, édes bánatot;
adjon az is, aki még nem adott,
hidegben meleget, melegben árnyékot;
kálváriánkban könnyű keresztet,
szőlőtőkénkre nehéz gerezdet,
ha száraz a mezsgye adjon az ég,
bőséges esőt, de ne legyen jég;
fagyosszentek ne hozzanak veszélyt,
gazdaszívekben ébresszenek reményt;
minden haragos béküljön jóra,
kaszálókon viruljon pünkösdirózsa;
adjon az isten mindig jó napot,templomainkban áldásos papot;
ültessenek a kertbe legalább egyet,
teremjenek fáink roskadva meggyet;
búzatáblákba kevesebb egeret,
adjon az isten puha kenyeret;
adjon nekünk, ha nem is kérünk,
boldog szerelmet, ameddig élünk.

/Csata Ernő/

Újévi köszöntő

 

Az idő dajkája ma éjjel egyik kezével újévet ringat

Miközben a másikban bús ravatalon óévet takargat.

Virrasszuk ugyan a régit, de inkább az újat köszöntjük

S a telt élmény-poharat ma éjfélkor mind kiöntjük.

Újesztendő, állj elébünk, hadd lássunk a velődig ma éjjel!

Lám veled is vénebb lett minden létező egy évvel.

Újesztendő, áldott hajnala újabb vágynak, tettnek.

Termő méhe légy emberséges tiszta becsületnek!

Újesztendő, előlegezz feleletet sok-sok kérdő szóra,

Lám sír a harang már s minden házban búcsút ver az óra.

Újesztendő, hozz békét, jót, boldogat, termőt,

Oszlass el egünkről minden vészt; poklot-rejtő felhőt.

Üsd ki a fegyvert merénylők markából bátran.

Hűtsd le forró fejét, ki őrjöng betegen, megszálltan.

Ne hallgasd meg imáját annak, ki vérért könyörög,

Holttestének se adjon nyugalmat temetőben a rög.

Keserű legyen falatja annak, ki másnak halált készít

S ki bút kovácsol, add ki abból először neki a részit.

Újesztendő, harsonázz riadót számára annak, kiben kihűlt a vágy.

Állítsd talpra a beteget, kinek jussa a gyógyszer és az ágy.

Könnypatak árkát tömd be mosollyal, ó minden arcon,

Ne lelje gyönyörét ember, kínon, börtönön, harcon.

Összekuszált fonalát létünknek bogozd ki, ó kérünk

S tüzelj, késztess, bátoríts, hogy semmitől meg ne riadjon a vérünk.

Gályatesteden új erő új vitorlát feszítsen

S minden tiszta álmot boldog part felé repítsen.

Hol nem hóhéra már többé ember az embernek,

Jóért nem sújt a vas s bűnért nem fizetnek.

Üdvözlégy új év, minek kereszteljünk mondd, ó mondd tégedet?

Légy a béke éve! E szent szóval csókoljuk minden léptedet.

Megoldatlanságok kiáltanak feléd, ím, mint éhes gyermekszájak,

Légy kulcs, mely kinyit minden beszakadt nagy kérdés-zárat.

Teremtő nagy tervek intenek feléd fehér zsebkendővel,

Hogy révbe jussanak, áldj meg ésszel, nagy erővel.

Kevés legyen a könny s csilingeljen sok gyermek-nevetés,

Magva szakadjon ősi búsulásnak s tűnjön rút szenvedés.

Vénhedett vénül ne nyögjön erőtlen, ziháló kebel,

Mikor a légben a március tavaszillatot kever.

Újesztendő! Idők méhéből szülj nekünk békét, színes szent jövendőt,

Ily vággyal kívánjunk Istentől minden jó embernek boldog újesztendőt!

/Gellérd Imre 1955/

Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

KARÁCSONYI ÉNEK

Békességgel, égi fénnyel
ránk köszöntött a karácsony,
szelíd szózat száll ma széjjel
a teremtett nagyvilágon.

Megszületett Isten Fia,
Megtartónk, mi üdvösségünk,
ó, siessünk meglátni ma,
vezetőnk egy csillag nékünk.

Elvezérel Betlehembe,
ott egy szerény jászolbölcső,
Isten fia fekszik benne,
világ Megváltója lett ő.

Örvendj, világ minden népe,
égiekkel zengj éneket,
s jászolbölcsőjéhez érve
tégy ma méltó tiszteletet.
Szilágyi Gyula

Karácsonyi himnusz

Égi kertek permeteltek
Mámorító harmatot.
Mind a mennyek daltól zengnek,
Ujjongnak az angyalok.

Köszöntsétek, szántók, rétek,
Kik most kizöldeltetek,
Fürge csorgó s ti mosolygó
Nagy hegyek, a Kisdedet.

Sírva nézi, úgy becézi
Egyszülöttét Mária,
Néz ragyogva, mosolyogva
Szűz Anyjára szent Fia.

Jön a pásztor barikástól:
Jézus szentebb aklot ád.
A Fiúnak sípot fúnak
S énekelnek eklogát.

Még a néma ócska széna,
Még a jászol is nevet,
Úgy karolja, úgy ápolja
A megváltó Kisdedet.


Ottan állván, édes álmán
Jó barmok virrasztanak,
Ráhajolnak, udvarolnak
És fel-felsóhajtanak.

A kis házra havat rázva
Rárohannak a szelek.
Jaj puhácska kis babácska
Testecskéje didereg!

Édesanyja rácsavarja
Durva pólyarongyait,
Avval ójja Alkotója
Ázó-fázó tagjait.

Lelkem vágya: Krisztus ágya
Szívem immár hadd legyen,
Testem szalma, jászol alma
S istállója kebelem.


(ismeretlen szerző)
Sík Sándor fordítása

KARÁCSONYI KÖNYÖRGÉS

Mint Betlehemben, zsúfolt a város,
megszállta tenger idegen.
Uram, szállásra hol találsz most?
Nem maradsz-e a hidegen?

Szívem istállójába, amely
szálást csak barmoknak adott
térjél be hát! Számodra van hely,
találsz egy csendes jászlat ott.

Csillogó arannyal, drágakővel
nincs ékesítve ez a ház.
Mégis, ne rettenj vissza tőle,
ha szénát, pozdorját találsz,

Ha nem lehet méltó tehozzád,
Kinek egek örvendenek...
Lásd, ez vagyok... térjél be hozzám,
s hozd el számomra fényedet!
Füle Lajos

Karácsonyi óhaj

Mikor karácsonykor a fenyőre nézek,
Szívem táján sok-sok furcsaságot érzek.
Egyszerre van jelen szomorúság, bánat,
Mert nem köszönthetem édesanyámat.
Szánalom azokért, akik az utcán laknak,
Mert Ők szeretetet senkitől sem kapnak,
Megnyugvás, hogyha a családomra nézek,
Hála a jó sorsnak, hogy Ők velem élnek!
Köszönet, mert sok szép ajándékot kaptam,
És hatalmas öröm, hogy én is adhattam!
És elgondolkodom. Mindenki így érez?
Legalább most egyszer megy a jó szülékhez?
Ad-e egy tál levest annak ki éhezik?
Tőle a családban mindig megkérdezik:
Nem vagy éhes kedves? Nem akarsz pihenni?
Vagy egy nyaralásra velünk együtt menni?
Kap-e meglepetést? S lázas izgalommal
Készül-e másoknak kedves ajándékkal?
Itt e Földön én is páros lábbal állok.
Látom elvadulni ezt a szép világot.
De a lelkem mélyén él még egy kis remény,
Hogy nincs mindenkinek kő a szíve helyén!
Bízom hát a szépben, jóban, emberségben,
És az angyalokban odafönn az égben.
Akik megmutatják kinek mit kell tenni,
Ahhoz, hogy mindenki boldog tudjon lenni.
És mert versem címe: karácsonyi óhaj,
A számat elhagyja most egy gyenge sóhaj:
Legyen egész évben minden nap karácsony,
S öröm legyen élni ezen a világon!
/szerző számomra ismeretlen/

Ady Endre:
Karácsony – Harang csendül...

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok Minden Kedves Barátomnak! I wish all of my kind friends pleasant Christmas holidays! Je souhaite de mes amis gentils des Vacances de Noël plaisantes à tous! Ik wil al mijn vrienden soort prettige kerstdagen! Ich wünsche alle meine freundlichen Freunde angenehme Weihnachtsurlaube! Auguro a tutti i miei amici tipo piacevole vacanze di Natale! Prial by som si všetky moje přátelům druhu príjemné vianočné sviatky! Mi-aş dori să-mi toate fel de prieteni plăcut vacanţa de Crăciun! Я желаю всем моим добрым друзьям приятное Рождество! Desejo todos dos meus amigos gentis férias de Natal agradáveis! deseo a todos mis amigos amables Vacaciones de Navidad agradables! Jag önskar alla mina slag vänner trevlig julhelg! Kiss Angel

The Little Matchgirl

by Hans Christian Andersen

Once upon a time...a little girl tried to make a living by selling matches in the street.

It was New Year's Eve and the snow-clad streets were deserted. From brightly lit windows came the tinkle of laughter and the sound of singing. People were getting ready to bring in the New Year. But the poor little matchseller sat sadly beside the fountain. Her ragged dress and worn shawl did not keep out the cold and she tried to keep her bare feet from touching the frozen ground.

She hadn't sold one box of matches all day and she was frightened to go home, for her father would certainly be angry. It wouldn't be much warmer anyway, in the draughty attic that was her home. The little girl's fingers were stiff with cold. If only she could light a match! But what would her father say it such a waste!

Falteringly she took out a match and lit it. What a nice warm flame! The little matchseller cupped her hand over it, and as she did so, she magically saw in its light a big brightly burning stove. She held out her hands to the heat, but just then the match went out and the vision faded. The night seemed blacker than before and it was getting colder. A shiver ran through the little girl's thin body.

After hesitating for a long time, she struck another match on the wall, and this time, the glimmer turned the wall into a great sheet of crystal. Beyond that stood a fine table laden with food and lit by a candlestick.

Holding out her arms towards the plates, the little matchseller seemed to pass through the glass, but then the match went out and the magic faded. Poor thing. In just a few seconds she had caught a glimpse of everything that life had denied her - warmth and good things to eat. Her eyes filled with tears and she lifted her gaze to the lit windows, praying that she too might know a little of such happiness.

She lit the third match and an even more wonderful thing happened. There stood a Christmas tree hung with hundreds of candles, glittering with tinsel and colored balls.

"Oh, how lovely!" exclaimed the little matchseller, holding up the match.
Then, the match burned her finger and flickered out. The light from the Christmas candles rose higher and higher,then one of the lights fell, leaving a trail behind it.

- Someone is dying, - murmured the little girl, as she remembered her beloved Granny who used to say: - When a star falls, a heart stops beating!

Scarcely aware of what she was doing, the little matchseller lit another match. This time, she saw her grandmother.
- Granny, stay with me! - she pleaded, as she lit one match after the other, so that her grandmother could not disappear like all the other visions.

However, Granny did not vanish, but gazed smilingly at her. Then she opened her arms and the little girl hugged her crying: - Granny, take me away with you!

A cold day dawned and a pale sun shone on the fountain and the icy road. Close by lay the lifeless body of a little girl surrounded by spent matches.

- Poor little thing! - exclaimed the passersby. - She was trying to keep warm!

But by that time, the little matchseller was far away where there is neither cold, hunger, nor pain.

A kis gyufaáruslány

írta: Hans Cristian Andersen

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó, és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg sem találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát sem vettek tőle, és alamizsnát sem adott neki senki. Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú, szőke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilveszter este. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét. Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelánedények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával, meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fal alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta: "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé."
- Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha, meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna.
A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek újesztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

 

Jókai Mór

A koldusgyermek
KARÁCSONYi TÖRTÉNET

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

 

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

 

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

 

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

 

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!

 

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

 

Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

 

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.

 

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

 

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.

 

Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

 

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):

 

– Hol van most a jó néne?

 

– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.

 

– De hát miért van ünnep?

 

– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

 

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

 

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

 

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.

 

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.

 

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

 

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

 

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.

 

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

 

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

 

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

 

– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

 

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…

 

Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…

 

http://havannacsoport.lapunk.hu/?mod...334949&Forrás:

Közeleg a karácsony

Közeleg már a karácsony,
Látszik is ez a világon.
Az üzletek polcain,
Sok ajándék virít.

Az emberek tolonganak,
Mind vásárolni akarnak.
Mindenféle ajándékot,
Meleg ruhát, kisvonatot.

És ekkor arra gondolnak,
Ajándékot ők is kapnak?
Sokan így mérik az embereket,
S feledik a szeretetet.

Azok, kik erre gondolnak,
És csak ajándékra várnak,
Nem tudják, mit veszítenek,
Ha feledik a szeretetet.

Pedig a karácsony szép estéje,
A szeretet nagyszerű ünnepe.
Minden ajándék elhalványul,
Ha szeretettel nem párosul.

Gondolj erre, mikor járod,
A vásárlóktól hangos várost.
És, ha ajándékot veszel,
Tedd mellé a szereteted.

A szeretet bizony nem játék,
Mégis a legszebb ajándék.
És ha igaz szíveddel adod,
Sokszorosan visszakapod.

(anonym)

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Dideregve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!

Kosztolányi Dezső

/Wass Albert/

Karácsonyi versek I.


I.
Bajorerdő. Zimánkós fenyvesekből
előoson a téli szürkület.
Gunnyasztó házak ködrongyokba bújva
koldus szatyorban gondot gyűjtenek.
Egy vonat sípol messze valahol.
Fulladtan vész el fák között a hang.
Sóhajt az erdő. Csönd. Valahol messze
kísértethangon fölsír egy harang.
Olyan este ez is csak, mint a többi:
olyan a színe, nyirkos ködszaga.
Pedig valahol szent titokpalástban
csodát takargat ez az éjszaka…!
Angyalok húznak a világ fölött.
Hírét hozzák, hogy földre szállt a béke!
Megszületett az Igazság, a Jóság,
akit úgy vártunk: megszületett végre!
Keresik régen bölcsek és királyok,
papok, költők és koldusok.
Világmegváltó konferenciák
várják jöttét és fényes trónusok!
Megérkezett. Bámulják bamba szemmel
barmok, cselédek, pásztorok.
Talán van olyan is, aki letérdel
s valami együgyű imát motyog.
A jászol fölött fölragyog egy csillag,
néhány angyal és gyermek énekel…
Szelíden száll az ének és a pára
szurtos ólból a fényes égre fel…
Aztán a barmokat itatni hajtják.
A hajnal megnyergeli rőt lovát
és robotos nyomán a szürke élet
megy úgy, mind eddig, megy tovább.
Mintha nem történt volna semmi sem.
Meresztgetik szemeiket a kandik:
királyok, bölcsek, költők, hadvezérek…
amíg lassan a csillag is kialszik. A zord-sötét zimankós fenyvesekből
előoson a téli virradat.
Ködrongyokban gunnyasztanak a házak
s vacognak vedlő gondjaik alatt…


Plarnhof, 1945. Karácsony

Karácsony gazdagnak-szegénynek

Utcákon, téren rohanó ember-sereg,
A boltokban nyomasztó, fullasztó tömeg.
Készülődés, sietség, cívódás, lárma,
Imígyen készülnek születésnapjára.

Egymást tiporják, szidják egyre-sorra,
Úgy tesznek, mint hogy ha nem is Ádvent volna.
Ki tud szebbet adni? Persze minél többet!
Kapzsiságuk meghódít hegyet és völgyet.

"Ide a világot! - Toronyórát lánccal.
Pénz is jöhet... Minden! Ide csak zsákszámmal!
Akkora fám legyen, a Holdat leverje!
Mindenki a Földön csak ezt irigyelje!"

Gazdagnak ennyi jut. De elszáll, mint a füst...
Legyen az akármi: Pénz, ház arany, ezüst.
Vak szegény! Nem látja azért az ünnepet;
Örül, ujjong. - Közben hamuban ténfereg.

Látva, nemcsak nézve az élet színpadán,
Sírva rogyna térdre karácsony hallatán.
Szegény testvéreim! Látva örüljetek!
A Mi Jézusunk Ő, ki ma megszületett!

Álom egy karácsonyról

Tóth Juli

 

Ó
én
még
álmodom
karácsony éjjel
lelkem dalol
angyalok hálaénekével
a betlehemi csillag
jászlad elé vezet, szívemben
gyúl szeretetfény
míg suttogom halkan szent Neved
bús napokat hozok ajándékba, súlyos éveket
fel-felszakadó csendből, varázsos perceket
mintha sose lettem volna
árnyékvilág őslakója
csak a csillag, csak a jászol
gyermekarcon fény világol, s benne
tündököl: a szeretet
Isten szép csodája pihegő, fázós, csöppnyi életed
mégis nagyobb minden nagynál, minden földi hatalom
meghajolva, térdre rogyva eléd járul egy napon
s Te, mint egykor, ott a szalmán, jámbor barmok birodalmán
kezed nyújtod
oly szelíden
mint mikor a
csillagfényben
legelőször láttalak.

Hozzon a Mikulás minden Barátom csizmájába sok-sok ajándékot!!

A Mikulás öreg bácsi
hóhegyeken éldegél
Hóban van a palotája,
kilenc tornya égig ér.
Miklós napkor minden évben
tele tömi puttonyát,
mézes-mázos ajándékkal
szánkózik az úton át.

Küldöm a Mikulást, sok jót és szépet vigyen a csizmátokba
remélem, kezditek a tisztítást?!
Jó helyre tegyétek, hogy megtalálja!

Zelk Zoltán:

Mikulás

*

Égi úton fúj szél,
hulldogál a hó.
Nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.

Vállán meleg köpönyeg,
Fújhat már a szél,
Nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.

Lent a földön dalba fog
száz és száz harang,
Jó hogy itt vagy Mikulás,
gilingi-galang.

Ablakba tett kiscipők,
várják már jöttödet,
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?!

-Hoztam bizony, hoztam én,
hisz itt az idő.
Nem marad ma üresen
egyetlen cipő.

Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé.
Amint ballag Mikulás

 Éjjel a bükkben

Bagoly ütötte az eget,
mint áhítat a lelkemet.

Csillagok aranyseprője
lengedezett a hegytetőre.
Társai vadaknak, fáknak
erdészek köhögtek, pipáltak,
ahol a csapás sötétlett
pipájuk pirosan égett.
Az erdő gyantát izzadott,
kék éjjeléből illatot
hozott a szél, mint vemhes állat
dörgölődzött a ház falának.
A fal fehéren mint a köd
habzott a gazban, lomb között.

És rád gondolt a szénaboglya,
gőzölt a holdra gomolyogva.

Bort ittunk az udvaron.
Álmodni akartunk nagyon.
Sírtatok lányok, fátyolvirágok
nyíltak szempillátokon.
Bennünk a lélek éhezett,
mésszel vakító reggelek
bánata, nappali magány.
Üdvösség kellett volna már.
Egész eszemmel néztelek,
hogy soha ne feledjelek,
többé ne lehess idegen,
lobbanj társammá szívemen.

A kedves, erős engedelmet
megtaláltuk, az igaz szerelmet.

Éreztük: lábunkra ráforr
a bogárzene, fű, virágpor.

Arany János:

CSALFA SUGÁR
           

Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz;
Kis lány, ne sóhajts még;
Nem tudod, mi az.

Bokor új hajtását
Letarolja fagy;
Lány kora nyílását
Bú követi, nagy.

Szánnám a bokorkát
Lomb- s virágtalan:
S a lányt, a botorkát,
Hogy már oda van!

(1880 márc. 16)

Petőfi Sándor – Hegyek közt.

Ott alant, alant, a mélyben,
A kék messzeség ködében,
Ott a város… csak úgy rémlik,
Mint a múlt, amelyet félig
Átadott immár a lélek
A felejtés éjjelnek.
Kinn vagyok a természetben,
Fönn magasra nőtt hegyekben:
Magas e hely, itt pihen meg
Koronként a vándor felleg,
S ha itt volnék éjjelenként,
Csillagokkal beszélgetnék.
Lenn a völgyben, lenn a mélyben,
A kék messzeség ködében,
A város távol zajában
Hagytam gondot, hazám, s házam!
Ott lent hagytam minden gondot,
Mely szívem fölött borongott.
Melynek sötét árnyékában
Mint rideg kőszikla álltam.
Ne bántsatok, ne bántsatok,
Ha egy rövid napot lopok
A magam mulatságának,
Hisz eleget élek másnak!…
Minden lenn maradt, ami bánt,
Nem hoztam föl magammal mást,
Csak ami boldogságot ad,
Kedvesemet és lantomat.
Kedvesem, ki egy személyben
Asszony s gyermek, örömében
Jön és megy, pillangót űz,
Virágot szed, koszorút fűz,
Majd eltűnik, majd előjön:
Úgy lebeg a hegytetőkön.
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh, természet,
Örök szépségidre nézek,
S szemeimmel bámultában
Néma, de szent imádság van.
Mint felém repeső szívek,
Rezegnek a falevelek,
S ábrándos suttogásukban
Mennyi kedves, szép titok van!
Fáktól vagyok körülvéve,
S mint édes fia fejére
Áldó keze az atyának,
Úgy hajolnak rám az ágak.
Istenem, de boldog vagyok!
Majd hogy sírva nem fakadok.
1848.

Áprily Lajos: Madarak

 

"Pascua qui volucrum vivus
Walthere, fuisti..."

 

Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.

Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kíséretem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rimek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.
S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.

Áprily Lajos: Októberi séta

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

Antoine de Saint-Exupéry

 

A rózsabokor

Nem hittem volna, hogy virágra bukkanhatok a világ ezen részében, pláne nem, hogy ilyenre. Rózsabokor volt, büszke tartású, kecses, és szeretnivaló. Nem, nem is szeretni, egyszerűen imádni kellett! Néhány percen át csak távolról bámultam, nem tudtam betelni vele, aztán összegyűjtöttem a bátorságomat, közelebb léptem. Meg akartam simogatni, de elhúzta virágait. Láttam, hogy bántották már életében, szerettem volna hát jelezni, hogy én más vagyok, mint a többiek. Mit tehetnék? A Nap tűzött, féltettem, hogy kiszárítja törékeny testét, de nem mertem leárnyékolni, mert hátha pont sütkérezni akart! Meglocsoltam hát, és láttam rajta, hogy jól esett neki, mind az éltető víz, mind a tény, hogy valaki foglalkozik vele. Örömöm határtalan volt: fontosnak éreztem magam, hogy örömet okoztam neki! Felbuzdultam ezen, elkezdtem rendbe tenni a környéket, de összerezzent, és rám kiáltott vékony hangon:
-Hagyd a földemet, miért foglalkozol azzal, ami nem a tiéd?
-Csak szeretném, ha a környéked legalább csak közel olyan szép lenne, mint amilyen te vagy!-válaszoltam döbbenten.
-Miért fontos neked az én szépségem?-tudakolta.
-Mert rabul ejtett, nem fogható semmilyen más virágéhoz! Értelmet ad létemnek, ismét örömöm van az életben!-vallottam be.
-Ne az én szépségem éltessen, ne akard kisajátítani létezésemet!-vágta fejemhez vádjait-Játsszál a többi virággal, ápold őket, nincs szükségem rád!-és hogy szavainak nyomatékot adjon, alaposan megkarmolt tüskéivel. Majd megőrültem, hogy megsimogathassam, hogy megmutathassam, hogy érzelmeim önzetlenek, de nem lehetett: tüskés ágainak szövevénye várfalként állt utamba. Próbálkoztam még egy ideig, de csak további sebeket szereztem. Kétségbe voltam esve, elmenekültem, magam mögött hagyva a helyet, ahol visszautasították szeretetemet, és megkérdőjelezték önzetlenségemet. És egészen eddig nem beszéltem erről senkinek, de ez az oka annak, hogy számomra a rózsa nem azt jelenti, mint másnak...(részlet)

Arany János

A lepke


Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.
Nincs feltünő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze;
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe' jár.
Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot,
Nem fél, hogy a láb rátapod.
Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...
Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.
Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.

Wass Albert

Mese a kék hegyekrõl

 

A nagy irtásról, ahova az õzek hajnalonként legelni kijártak,

messzire elláthatott a szem. Széles nagy völgyek, hullámos dombhátak

fölött távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek,

szépségesen kékek. És a fiatal õzek, kik éppen látni tanulták a

világot, megkérdezték mindig anyjukat:

— Miért kékek ott túl azok a hegyek?

És az õzanyák emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:

— Mert ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek

gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa

lóhere nõ a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és a

lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után.

Azért olyan kékek azok a hegyek.

— Akkor miért nem megyünk oda? — kérdezte meg erre valamennyi kis õz emlékezet óta, aki csak ott nõtt föl a nagy irtáson.

És valamennyi õzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre:

— Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.

És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak õzanyák

tudnak sóhajtani.

Az õzfiak legnagyobb része nem kérdezõsködött tovább. Belenyugodtak

abba, hogy nem lehet. Õzek voltak, és az õzek sorsa belenyugodni a

változatlanba. De minden esztendõben akadt egy-egy a nagy irtás

õzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette

kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.

— Miért nem lehet?

Ilyenkor az õzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt,

megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:

— Nem lehet, mert nem lehet!

És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos õzanyák szoktak.

Olyan õzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt csak minden

esztendõben. Aki megkérdezte:

— Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehet oda menni és

megnézni?

Az õzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos

képpel ennyit felelt csupán:

— Onnan jöttek volt az õseink. Valamikor nagyon-nagyon régen.

Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se

nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezõsködni, úgy meglökte, hogy

menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan

összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezõsködött senki a

kék hegyek felõl álló esztendõig. Csak bámulták az õzek hajnalonként

álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelû

lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák

és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor

zúgó förgeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos

vackukon az irtás õzei, és álmodtak a messzi kék hegyekrõl. Szemüket

lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget, és

gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezõkön, ahol

nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az õzek.

Így volt ez, mióta csak õzek éltek az erdõben, és nem változott azóta

se semmi.

Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.

Egy fiatal õzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele,

elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék

hegyekhez.

Kerek esztendõn át készült a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat

szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erõsítette izmait.

Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal

õznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem

után, biztatva mondogatta:

— Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem

fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk

örökké.

Ha farkas elõl bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették õket, így

bátorította remegõ kis társát:

— Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas és

nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!

Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belõle. Szürke ruháját

levedlette, agancsa is kinõtt. Aztán egy szép, harmatos nyári

hajnalon így szólt társához, a karcsú kis õzsutához:

— Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek

magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom,

nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.

Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le,

dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezõkön át. Patakokon és

gerinceken át, ment, ment.

Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt,

meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.

— Jó napot — köszönt illedelmesen a fiatal õzbak —, hol lehet átmenni

ezen a nagy vízen?

A vadmacska ránézett és csodálkozott.

— A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?

— A kék hegyekhez megyek — felelte büszkén az õzbak.

— A kék hegyekhez? — bámult rá a vadmacska. — Melyik kék hegyekhez?

— Hát van belõlük több is? — ütõdött meg az õzbak.

— Minden hegy kék — felelte a macska, és ásított.

— Tévedsz — rázta meg az õzbak a fejét —, amelyiken én lakom, az

nyáron zöld és télen fehér!

— Igazán? — álmélkodott a vadmacska. — Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!

Azzal nyújtózott és újra ásított.

Az õzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót. Átkelt a folyón.

Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve

boldogan vert.

— Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat?

Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza.

Bükkfák voltak rajta, és tisztások. De fönt, egészen fönt kék volt

igazán!

Elindult hát fölfelé.

A tisztásokon fû nõtt, rendes fû. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem

baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk

mondta. Fontos, hogy nincs tél és nincs veszedelem.

Tetszett a hely. Szépek voltak az erdõk, és a tisztások is szépek. A

forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának,

és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.

— Jól kipihenem magam — határozta el —, aztán visszamegyek, és

elhozom õt is. És mindenkit, aki jönni akar!

Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: megleltem az

utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás!

Nincs több veszedelem!

Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idõ

telt. Egy este aztán elhatározta:

— Holnap elindulok vissza.

Azon az estén hûvös szél indult. Éjfél körül megeredt az esõ. Reggel

is esett.

— Megvárom, míg kitisztul — gondolta.

Várt. Az esõ esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt

az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdõn.

Vizes volt minden és hideg.

A fiatal õzbak elszomorodott kissé.

— Úgy látszik, itt is van esõ. Nem baj — vigasztalta magát —, de

nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.

Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípõsen

fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.

— Napsütés lesz megint! — örvendezett a fiatal õzbak. — Reggel

megmelegszem és indulok!

Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fû recsegett, amikor kilépett a

tisztásra. Fehér volt és furcsán recsegett.

Döbbenve hajolt le a fûhöz és megszagolta.

— Dér… — suttogta. — Dér!

És ahogy fölemelte a fejét, meglátott egy nyírfát és a nyírfán néhány

sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket

nézte.

Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés.

Egyetlen ugrással a sûrûben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött éles

hangon csaholt egy kutya. Futott, menekült riadt rémülettel. Aztán

valahol messze, bent az erdõ sûrûjében megállt. Nézte a lábát.

Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig

állt ott. Aztán lassan, bicegve lement a patakhoz, belegázolt a

vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé.

Mélységes csönd ült az erdõn.

Késõbb kisántikált a patakból, bevánszorgott a sûrû szedresbe és

lefeküdt. Napokig feküdt ott mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra

állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.

Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellõjáráskor levelek

hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami

láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdõn.

Mire begyógyult a seb, már hószaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat

zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló

felhõk.

Lassan megindult lefelé. Mire a sûrûbõl kiért, szállingózni kezdett a

hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen õz.

— Fuss! Menekülj! — kiáltott oda rémült lihegéssel. — A túlsó

patakban farkasok járnak!

Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen õz

megállt.

— Nem láttalak még erre. Hova való vagy?

— Messzire — felelte a fiatal õzbak lihegve.

Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke

hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány

körvonalait.

— Onnan jöttem — mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.

— A kék hegyekbõl? — döbbent reá az idegen õz.

Megütõdve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek

voltak a hegyek ott messze. Az otthoni hegyek. Kékek!

— Onnan — bólintott elszorult szívvel.

— Az nem lehet — rázta meg a fejét határozottan a másik —, ott

nincsenek õzek. Valamikor az õseink jöttek onnan. Ott nincs farkas és

nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és

soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért

olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél!

Azzal megvetõleg elfordult tõle és elment. Vissza se nézett.

A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult, döbbenve a

távolban ködlõ kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy

vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás

után, az ismerõs szálasok, meghitt tisztások, védelmezõ sûrûségek

után. A patak után, melynek fodros tükrében elõször nézegette növekvõ

agancsát, a sûrû lombú kis fenyõ után, melynek védelmében meghúzódni jó volt…

És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.

A hó akkor még sûrûbben hullott. Mire az erdõ aljára ért, már fehér

takaró födte a mezõket is, míg szeme ellátott, és a puha fehér

hópelyhek percek alatt elfödték a nyomát is, mintha csak arra se járt

volna soha.

Fagyos tél volt, mire hazaért. Éhes õzek kaparták fázva a havat.

Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A

kis õzsuta messzirõl meglátta, és örömtõl csillogó szemekkel rohant

elébe a havon keresztül.

— Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk

máris! Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel

innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel…?

Az õzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta

fejét.

— Anyánknak igaza volt — mondta halkan —, nem lehet oda menni.

Így volt.

És havazott.